A nagybátyám várt rám a Csepel Vas és Fémművek főbejáratánál 1962 szeptember elsején. Kormos, ütött-kopott és egy-két új, de barátságtalan üzemépületek sokasága mellett mentünk. Szabályos utcasorokat alkottak maguk között. Teherautónál szélesebb, vaslemez ajtójuk többnyire nyitva. Sandán és ásítozva néztek rám, képzeletemben azt sugdosták felém, hogy képesek bármely pillanatban elnyelni az arra járót, mint a folyóparton lesben álló krokodil az áldozatát. A hatalmas ablakokat, szögvasakkal osztották fel téglányi nagyságúra. Börtönrácsként szabdalták a falak szomorú sivárságát, egyhangúságát.

Az alacsony termetű Zavarkó Géza technikus nagybátyám öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben szaporán lépdelt mellettem. Ijedtségemet látva, vagy lokálpatrióta lényéből kifolyólag, meggyőződéssel próbálta magyarázni, hogy amit most látok az a hazai nehézipar fellegvára. Itt megtalálható minden szakmának a krémje, elitje. Több mint húszezren dolgoznak az ország legnagyobb gyárában.

Lelkesítő szavai sem tudták enyhíteni megdöbbenésemet.

A félelemkeltő út után beléptünk a Szerszám és Készülékgyár hatalmas csarnokába. Forgácsoló gépek sokaságának a látványa, a vas és acél alatt sistergő köszörűgépek, az esztergagépek késeinek felvisítása, a gyalugépek felnyögése, hol tompa, hol éles hangja, a gépek motorjainak zúgása ömlött füleimbe. A levegőben az olaj szaga terjengett. Szürke beton padlózat mindenhol, néhol az olajtól feketéllett. A gépek előtt farácsok – trepnik – és ezeken álltak a munkások. Télen a beton hidege ellen védték a lábat. A lehulló fémforgács a rács alá került, nem a cipő alá.

A gépek között középen volt a szerszámkiadó és a dróthálóval körbekerített tanulók satupadjai. Deszkával, üveggel és ajtóval leválasztva egy piciny hely a szakoktató mesternek.

A fűrészfogas formájú tetőzetnek ferde részén deszka, függőleges részén üveg. A fény azonban kevés a munkához, ezért minden satunál asztali lámpa világított.

Középre kerültünk, a zaj, olajszag, félhomály, dróthálóval körbekerítettség kellős közepére. Egy örvénylő ár közepére. A zsoltáros írta: „Örvény hívja az örvényt vizeid zuhogásában, s minden örvényed és hullámod rám zúdul.” (42,8) Ez az örvény magába rántotta a gyerekkor világának csendjét, az iskola és a testvérek gyerekzsivaját, a madarak énekét és repülését. Szürke habjaiban egy pillanat alatt eltűnt az otthon és az iskola napfényben úszó barátságossága, melege. Ez az örvény elnyelte eddigi világunkat és új világot akart bennünk kialakítani. Az új világ részben félelmetes, részben hasznos volt.

 

Eller Pált a szakoktatómat, barátságos, tiszta jellemű embernek ismertem meg. Helyettesítésként néha megjelent a szintén szakoktató Merzné Erzsike néni. 24-en voltunk ott tanulók és egy másik műhelyben körülbelül ugyanennyien.

Miután a technikumi felvételim nem sikerült, gimnáziumba felvettek, de kellett a kereső, mert négyen voltunk testvérek. A középiskolát az esti vagy a levelező tagozaton gondoltam elvégezni. Mivel a műszerészekhez nem volt kellő ismeretségem, esztergályosnak jelentkeztem. Az évnyitó napján délután közölte édesanyám, hogy testvére elintézte felvételemet szerszámkészítőnek és oda megyek. Nehezen vettem rá erőt, mert belefáradtam a sikertelen próbálkozásokba. Az érvekre, hogy ez sokkal jobb és már el van intézve, bizonytalanul elfogadtam. Nem kézi szerszámokat, kalapácsot, fogókat és ilyesmiket kell csinálni, hanem hidegsajtoló és műanyagszerszámokat, készülékeket, ami nagy ügyességet igényel. A gyár egyik elit szakmája, nagy pontosságot igénylő kézi munkával és mindent átlátó irányító készséggel. Erre részben megnyugodtam.

Fűrészelés, reszelés, fúrás, menetvágás, hántolás, köszörülés, lemezegyengetés és még sok más munka megismerése, valamint ezek folyamatos magasabb szintű elsajátítása, részben feledtette a kedvezőtlen körülményeket.

Félév táján bejelentették, hogy a tanulóknak a század pontosságú reszelésre alkalmas fele marad, a másik fele megy géplakatosnak és karbantartó üzemekbe. Mellesleg szóba jött az is, hogy a harmadik félévében az ügyesebbek indulhatnak az egyes számú ipari iskola házi versenyén és az első két helyezet megy az országos versenyre. Ez a két tanuló 3 hónappal előbb felszabadul, mint a többiek, vagyis mesterlevelet kapnak, és így keresőképes szakmunkások lesznek. Ekkor elhatároztam, hogy megpróbálom elérni. Erről a vágyamról soha senkinek nem beszéltem. Ez volt a szerencsém.

 

Életünk egyben hegymenet is volt az új ismeretek, a tudás elsajátítása közben. Mivel az ember élete többrétű, a zúgó és örvénylő piszkos folyam is állandó kísérőnk volt. Ezen a hegyre vezető úton nem voltak szelíd és tarka virágok. Nem volt kék égbolt és rajta a percenként változó felhők égbeemelő élménye. Nem hallatszott az erdők legjellemzőbb hangja a kakukk. Nem töltötte meg tüdőnket és orrunkat az erdők és a hegyek jó levegőjének mámorító érzése. Itt köszörűpor szállt a levegőben az olajszaggal, és a gépek zaja töltött be mindent. Szürkeség és egyhangúság mindenütt. Ami mégis kiemelt ebből a környezeti hatásból, a jól végzett pontos, minőségi munka öröme, az időre való teljesítés és a fizetés, ami a család fenntartásához kellett. Sokszor éreztük a hegymenet fáradságos kihívásait és a győzelem ízét. Ipari tanulóként is kaptunk egy szerény havi összeget, majd a második félévtől a tanulmányi eredmény alapján. Harmadikban pedig a teljesítmény szerint már jelentősebb fizetést.

A hegymenetben vesztességeink is voltak. A szerteágazó út, különböző célok felé vitt és kezdte elnyelni társainkat.

Nyáron a Szerszámgépgyárba (régebben Marógépgyár) kerültünk a 30 napos tanulói szabadság előtt. A szakoktató bejelentette, hogy mindenkinek adnak egy feladatot, nevezetesen síkreszelést és ez eldönti a sorsunkat. A mellettem lévő T. I. panaszkodott, hogy nehezen megy neki az ügyességi feladat. Segíteni próbáltam, de sehogyan sem tudott előrébb jutni. Egyszer csak síró hangon mondta, hogy feladja, mert nem tudja megcsinálni és nem lesz belőle szerszámkészítő. Szemeiből folytak a könnyek. Ügyes géplakatos lett és mivel a rendszerváltozás után erre sem volt szükség, számítógépekkel kereskedett, majd üzletkötő lett.

A két osztályból egy maradt a szerszámkészítő képzésben. Ez nagyon jó volt így, mert ehhez születni kell, és nem lehet elsajátítani. 50 emberből talán 7-10 alkalmas a szakmára és ebből is a fele marad meg. El lehet képzelni, hogy mi lesz abból, ha hármat vesznek fel és három vagy kettő kellene a 3 év tanuló idő után. Harmadévben 25-en végeztünk, de ezek közül is sokan elmentek más területre, viszont a nagy tudást, és széles szakmai tapasztalatot magukkal vitték. Mint technikusok, tervezők, maszek műhelyük beindítói, sőt más évfolyamból igazgató is kikerült, tudásukkal, rugalmasságukkal jeleskedtek. Még van, aki 81 évesen a saját maga által felépített szupermodern műhelyében, amit már a fia vezet, szakmai tanácsot ad napi rendszerességgel. Viszont többen már a túlvilágon várnak ránk, a még földön élőkre.

Ősztől másodévesként a szerszámgyár első emeletén folytattuk az idomszerészek mögött. 12-en kerültünk oda. Ez csendes, világos hely volt, egyetlen szépséghibával. Az ablakon kinézve, csak a gépcsarnok tetőzetének semmitmondó függőleges üvegzetét láttuk. Visszagondolva erre, még mindig sokkal jobb, mint ma, amikor emberek sokasága dolgozik áruházakban, raktárakban, ablak nélküli helyeken, mesterséges fényben.

Nagy Pista bácsi lett a szakoktatónk. Alacsony, vékony, idős ember volt. Soha egyetlen trágár szót sem hallottam tőle, illetve egyszer, de mondtam neki, hogy nyugodtan mondja köznapi nyelven, mert azt is megértjük. Majdnem minden nap tartott szakmai előadást. Ezt sokszor azzal kezdte vagy fejezte be, hogy mi nem akarunk dolgozni, nem vesszük komolyan a munkát, beszélgetünk és a soroksári cigánykovács olykor pontosabb munkát tesz le az asztalra, mint mi. Tudtuk és ő is tudta, hogy ez nem egészen van így, de a fegyelem fenntartása érdekében pressziót gyakorolt. A mesterek rég bevált fogását alkalmazta, ami rendkívül hatékonynak bizonyult. Miután kiismertük ezt a taktikáját, csak mosolyogtunk rajta, de komolyan vettük a lényegét. Az is elég ösztönző erő volt, hogy újabb szortírozás lesz és a harmadévben kevesebben fogunk a szerszámkészítő szakmunkásokhoz a legjelesebb műhelybe kerülni a földszintre.

Pista bácsinál nem panaszkodhattunk arról, hogy nincsen reszelésre alkalmunk, mert volt. Túlságosan sok, de nem az, amit vártunk. Néhányan besokaltunk, amikor már a harmadik vagy a negyedik fecskefarkú illesztésű öntő sablont készítettük rézből a Kísérleti Kutató Intézetnek, ami a gyár területén működött. Senki nem mert szólni. Én vettem a bátorságot és egy téli napon elé álltam, hogy szeretnék valami fontosat mondani. Kifejtettem, hogy igazi hidegsajtoló szerszámot szeretnénk csinálni, mert ezzel az egyetlen és ismétlődő munkával nem fogunk előrébb haladni. Már ott helyben tett néhány megjegyzést arról, hogy ezek szerint mi unjuk a munkát. Az előttünk dolgozó idomszerészek kuncogva hallgatták. Másnap aztán mindenféle lógósnak elhordott minket, akik valójában nem is akarunk dolgozni. Ő még a jelenlegi munkánkért is sokat kilincselt, hogy egyáltalán legyen valami.

Alig telet el két hét és beállított hat alkatrésszel és azt mondta, hogy aki megtervezi a hozzá való szerszámot, az megkapja és párt választva, ketten elkészíthetik. Ez volt életem első terve és komoly hidegsajtoló szerszáma tizenöt évesen. Ma is őrzöm az általa sajtolt első darabot, nemzeti színű szalaggal átkötve. A szerszám a sajtoló gépre felfogva az első próbára jó lett. Nem kellett igazítani rajta, a présgép beállító szakmunkás nagy csodálkozására.

Jött az év végi gyakorlati vizsgamunka. Körülbelül tízszer húsz milliméteres téglalap alakú, 80 mm hosszú, keményre edzett köszörült hasábot, az úgynevezett bélyeget kellett illeszteni ~18 vagy 24 milliméteres vaslapba, amit szaknyelven vezetőlapnak mondanak. Négy vagy öt óra volt rá adva. Az idő letelte előtt, körülbelül másfél órával jelentettem, hogy már készen vagyok. Azt mondta, hogy majd szólítani fog. Egyenként kellett Pista bácsihoz vinni a kész darabot. Nem akart hinni a szemeinek, amikor minden szempontból megnézte, méregette a munkámat. Értetlenül nézett hol rám, hol a munkadarabra, hol az első sor szakmunkásai felé. Végül megkérdezte, hogy melyik mesterrel csináltattam meg titokban. Erre elé tettem a másik kezemben tartott ugyanolyan munkadarabot. Század milliméter pontossággal a síkfelület, a párhuzamosság és a derékszög, a felület pedig fényes, ugyanúgy, mint a másiknál.

„- Ezt is most csináltam, igaz már félig készen volt az előző napokban, de csak most fejeztem be. Azt tetszik osztályozni amelyiket gondolja.”

Most nem akart hinni a füleinek. Azonban gondolhatta, hogy kettőt csak nem fog senki megcsinálni nekem szívességből és mivel többször végigment a soron, megnézve a készülő munkákat, láthatta, hogy azt csináltam. Hosszasan nézegette, méregette az illesztést és a végén megkért, hogy az egyiket adjam neki örökbe. Oda adtam. A másik darab pedig későbbiek során eltűnt az asztalomról, amikor már szakmunkásként dolgoztam. Gyakorlatiból kitűnő lettem. Nekem könnyed játékot jelentett a századmilliméter pontosságú reszelés és illesztés.

 

Harmadévben a földszinti szerszámműhelybe kerültünk, a „nagyok” mögötti második sorba. A hatalmas ablakok rendkívül jó, természetes fényt biztosítottak és láttuk az épület előtt elvezető Kert út túloldalán a kertes házak zöld falombozatát.

Itt már órabérben és teljesítményben dolgoztunk. Kató Árpád volt az egyik szakoktatónk, aki nagyon ügyes, tisztességes embernek ismertem meg. Trágár szót tőle sem hallottam. A másik szakoktató egy olyan ember lett, aki nem jeleskedett a finomabb munkákban. A háború utáni időben munkaerő hiány miatt, sok, kevésbé alkalmas embert is felvettek. Amikor minőségi munkát végzőkkel feltöltődött a műhely, nem küldték el a kevésbé alkalmas embereket, hanem más munkakört adtak, mint neki a szakoktatói feladatot. Azt jól el tudta mondani, hogyan kell valamit megcsinálni, ha ő nem is volt kézügyességben profi. A szerszámkészítő szakmában, a hidegsajtoló szerszámoknál azokat a tanulókat vagy mestereket megtartani, akik nem tudtak századmilliméter pontosan reszelni, nem lehetett. Sok kudarc és selejt lett az eredménye, az akkori technológiák miatt. Mára ez megváltozott a rendkívüli új technológia miatt, ahol már nem kell kézzel reszelni. Huzal szikraforgácsolóval, számítógépes vezérléssel századmilliméter pontosan lehet megcsinálni, amit kézzel nehezen és csak keveseknek sikerült.

Eddig két nap volt az iskola és négy nap a műhelygyakorlat, most csak egy nap az iskola és öt nap a műhely. A szabad szombat csak későbbiekben lett bevezetve. Beiratkoztam a gimnázium esti tagozatára, mert a technikumhoz nem adtak engedélyt. Úgy gondoltam, hogy különbözetivel majd átmegyek a második évfolyamra, ha a szakmunkás oklevelem meg lesz. Végül ezt sem engedélyezték és így kárba veszett minden estém.

Félév tájékán meghirdették a házi versenyt és engem is beneveztek. A verseny ott volt, ahol dolgoztam. A tanulótársak és a műhely dolgozói esélyesként egy nagy darab, ügyes fiút jelöltek meg. Én nyeszlett, hosszú vékony, 63 kilós voltam. A szakoktatóm megsúgta, hogy ne hagyjam el a munkahelyemet ebédre sem, mert minden előfordulhat. A munkadarabom szándékos elrontására gondolt. Édesanyámat kértem, hogy készítsen hideg ebédet és valami nagyon jó innivalót, mert nehéz napom lesz. A kenyér és valami hús mellé limonádét készített citromból, cukorral. Az utóbbi mentett meg.

Ha jól emlékszem, 8-½ 9 óra körül kezdtük meg a versenyt, talán tizenketten. El alakú sablont kellett illeszteni egy 18 vagy 24 milliméter vastag acéllapba, félfokos aláreszeléssel. Ezt nevezik vágólapnak. Két óra múlva jött a szakoktatóm és mondta, hogy a nagy rivális már 50 százalékon áll. Én 10 százalék körül voltam. Fél óra múlva 70 százaléknál tartott, én 20-nál. Újabb fél óra múlva sem változott jelentősen a helyzet. Ez már feltűnt nekem és tudtam, hogy a saját technológiámmal egy idő után, szinte egyik percről a másikra leszek készen, váratlanul. Jött a fél órás ebédszünet. Hulla fáradtnak éreztem magam és nem tudtam, hogy egyáltalán végig bírom-e csinálni ezt a hajtást. Megettem a bekészített ennivalómat. Amikor megittam a limonádét és ültem, egyszer csak azt éreztem, hogy olyan kipihent vagyok, mintha most kezdeném a munkát. Azóta sem éreztem soha ehhez hasonlót. Utólag, ezt csodának tartottam.

Adott jelre folytatódott a verseny. Már hónapokkal előbb egy új technológiai menetet gondoltam ki. Nem hallottam arról, hogy valaki ezt alkalmazta volna. Erről nem szóltam senkinek. Ebéd után a rivális még mindig a 70-75 százalékon maradt, míg nekem talán 40 perc alatt sikerült, mindenki meglepetésére váratlanul, - de elgondolásom szerint egyáltalán nem váratlanul - nagy pontossággal befejezni a munkát. A mellettem jobbról dolgozó Cs. László osztálytársamat még próbáltam tanáccsal ellátni és vártam, hogy mikor lesz készen. Ő életében akkor csinált először vágólapot. Ebben a szakmában minden tanuló nagy lemaradásban volt azokkal szemben, akik tanműhelyben voltak. Ugyanis a szakmunkások rengeteg olyan munkát végeztettek a tanulóikkal, ami nem az egyéni fejlődésüket szolgálta, hanem a mester teljesítményét segítette. A tanműhelyben a cél a szakmai fogások elsajátítása volt és mindenféle változatos munkát próbáltak biztosítani, hogy sokrétű ismereteink legyenek. Ez rendkívül költséges képzés, ezért zárták be a tanműhelyeket, mindenféle hasznossági elvre hivatkozva.

Gondoltam, hogy megvárom Cs. Lacit. 3-4 perc múlva mondta, hogy 4-5 perc és készen van. Ekkor vittem be az ügyeletes szakoktatóhoz Eller Pálhoz, aki megnézte és gratulált. Azt mondta, hogy mindenben a legjobbat látja megvalósulni, az eredményt majd megtudom, amit az biztosíthat, ha jóval később érkeznek a többiek. Ez utóbbi is bekövetkezett. Időeredményem a többihez viszonyítva, utcahosszúságú előnyt biztosított. 4-5 perc múlva jött Cs. Laci, aztán ~13 perc után a következő és jóval később szállingóztak a többiek. Percenként egy pont pluszt lehetett kapni, ami óriási előnyt adott.

Az országos versenyen ez a szemlélet bosszulta meg magát. A versenyen természetesen elméleti vizsga nem volt, mivel az iskolai eredményeknek is jónak kellett lenni, hogy valakit indíthassanak. A satupadnál a legjobb elméleti szakemberek is sorra elvéreztek és kihulltak a szakmából, ha nem volt kitűnő kézügyességük. Ez volt abban az időben a szakma kulcsa.

 

„Örvény hívja az örvényt vizeid zuhogásában, s minden örvényed és hullámod rám zúdul.” (Zsolt 42,8)

Az örvény egyik hajtó motorja a protekcionizmus volt, a baráti, vagy a politikai, azaz a pártalapon történő megkülönböztetés. Akik valamit el akartak érni, megfogták az örvényben forgó kiszemelt ember kezét és hagyták magukat belerántani az örvény forgatagába. A bent lévők is nyújtogatták kifelé a kezüket és igényelték, hogy a pártfogásra vágyok közül valaki feléjük nyúljon. Ezzel akarták kikerülhetetlen fontosságuk tudatát elmélyíteni és másokkal elismertetni. A protekcionizmusban kavargókat kellemes szédülés tartotta fogva. Az élet minden területén megmutatkozott az óvodától és az iskolától a legkülönbözőbb munkahelyekig. Így mindent el lehetett intézni, bizonyos előnyökre lehetett szert tenni.

 

Az országos verseny a Váci út 107-ben volt a 21. sz. Iparitanuló Intézet és Szakközép Iskolában márciusban. Semmit nem tudtunk, hogy milyen munka vár ránk. Azt megírták iskolánknak, hogy milyen szerszámokat és mérőeszközöket kell vinni magunkkal. Ebből próbáltam következtetni. Az ország minden tájáról voltunk 21-en. A 21-es intézetből öten indultak. Az 1. sz. Ipari-tanuló és Szakközép iskolából Cs. Lacival ketten voltunk benevezve. A többi intézetből egy, maximum két fő. Talán 45 percet dolgoztunk, amikor odajött hozzám az egyik fiú, akinek arcáról sugárzott a szellemi intelligencia és azt mondta:

„- Nézd. A 21-es intézetből a tanulók mindent tudnak, hogyan és mit kell csinálni. Bársonyba fogják be az anyagot, mert be van kékítve, mi pedig egyszerű alumínium lemezbe, vagy egyszerű rongyba. Ezek nem hajtanak, mint ahogyan mi elkezdtük, mert úgy látszik, hogy az idő nem számít és a kék felületen nem lehet folt, vagy karcolás.” Ez utóbbit a gyakorlatban sehol nem láttam alkalmazni. Ekkor láttam, hogy ők erre tudatosan fel vannak készítve és a mi házi versenyünkön más volt a szempont. Egyébként egy vezetőlapot kellett csinálni négyzetes fazonillesztéssel és két lyukasztóval, kalodában fúrva. Először a megtervezését kellett elvégezni az összes koordináta számítással együtt. Ez elméleti munka is volt a javából.

Egy ismeretlen tanuló is oda jött hozzám panaszkodni. Ma sem tudom, hogy miért pont hozzám. Talán látták a magabiztos megjelenésemet és céltudatos munkámat. Én is mentem körül nézni, de ekkor már szóltak, hogy mindenki maradjon a helyén. Ez volt az első nap. A munkám kitűnőre sikerült, amint utólag megtudtam.

Úgy gondoltam, hogy ezzel vége kell lenni a versenynek, mint a saját iskolámban volt, a további, már csak a szakmunkás bizonyítványhoz kell, hiszen a szakmai elmélet a tervezéssel, a koordináták kiszámításával a műhelyben meg volt.

Egyetlen tételt sem adtak a következő naphoz. Annyit tudtam meg, hogy az egyik szakkönyv szerepelni fog. Idő azonban már kevés volt. Laci osztálytársam még ennyit sem tudott, mint utóbb kiderült. A gyakorlati munkából is ez volt az első darab, amit készített. Szinte semmiről nem voltunk tájékoztatva, sem a saját iskolánk, sem a szakoktatóink részéről.

Az elméleti írásbelin volt olyan anyagismereti vagy technológiai dolog, amit mi soha nem használtunk. Nem tartozott szorosan a szerszámkészítői tevékenységünkhöz. (Az írásbeli anyagot, valószínűleg nem őrizték meg az elmúlt évtized során.) Minden nagyobb vagy közepes üzemben évente, vagy kétévente voltak ifjúsági szakmai versenyek. Az elméleti anyagban kizárólag a szorosan szakmához tartozó ismeretekkel kapcsolatos kérdések voltak, amiben dolgoztunk naponta. Az elméletre hármast adtak. Összességében négyest adtak és a nyolcadik helyen végeztem.

 

A saját felelősségemet nem kívánom kisebbíteni, hiszen feleslegesnek bizonyult a gimnázium első évének esti tagozaton végzése, ami sok időmet és energiámat vette el. Ezen kívül az első helyezetteknek ígért NDK-ba (Akkor Kelet-Németország volt.) való néhány napos jutalom út, mint jóval utóbb megtudtam, számomra veszélyes lett volna az ottani állapotok miatt. Ahogyan megérkezett egy csoport, azonnal a nyomába szegődött egy besúgó, ha elhagyta valaki a szállást szintúgy. Szerettem templomokat nézegetni és ott, ez gyanús és megfigyelendő volt. A verseny elsősorban a helyezésért érdekelt és a szokásostól eltérő, három hónappal korábbi mesterlevélért.

 

Az eredmény kihirdetése döbbenetet keltett. Egyrészt, mert katonai fegyelmet követeltek a bevonulástól kezdve a leülésig és a távozásig, másrészt az eredmény miatt. Mind a négy első helyezet a 21-es iskolából került ki. Az eredményhirdetés végén, vigyázzállásban el kellett énekelni az internacionálét. A himnusz elmaradt.

Arra emlékszem, hogy valamiért várakoztunk a folyósón, én leghátul és valaki hátra fordulva azt mondta nekem, hogy az első helyezet az iskola alkalmazottjának a fia lett. Kétségtelen, hogy ebben az Intézetben rendkívül adtak a minőségi munkára. De abban az időben hol nem? Még jelen volt és tartott az idős szakmunkások hitből fakadó szakmai becsülete, valamint az embertársak és a szakma iránt érzet felelősségtudata. A hetvenes években, de már lehet, hogy előbb, megjelent az ifjúság részéről az új elv, miszerint csak dolgozgatunk, mert csak fizetgetnek. A szakmai tudás ekkor kezdett másodrendűvé válni.

A rendszerváltozás után a kitűnő 21-es Ipari tanuló iskola is megszűnt sok másikkal együtt. Kíváncsi lennék, hogy hová kerültek az iskola műhelyeinek a gépei, a szakmunkások, szakoktatók, tanárok. Valószínűleg nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk sorsukra és kik vitték el.

A nyolcvanas évek végétől elkezdődött óriás arányú gyár és üzembezárások és ezzel járó tanműhelyek eltűnése, lehetetlenné tette a világhírű magyar szakmunkásgárda fenntartását, illetve nevelését. Tudomásom szerint az országban egyetlen szerszámkészítő ipari tanuló tanműhely sincs. Egy megüresedett szerszámkészítői helyre, a legfiatalabb jelentkező ötven éves volt.

Ezzel együtt lehetetlenné vált a feltalálói és újítói réteg kialakulása. Ma a feltalálóknak a munkákhoz szükséges anyagokat saját erőből kell beszerezniük. Jórészt megszűnt a kis mennyiségű anyag vásárlása és mivel többnyire nagy tételeket lehet vásárolni, ezért a prototípus és a nullszéria elkészítése anyagilag lehetetlenné vált a kísérletezőknek. Az

ötletek és a kivitelezhetőség többnyire a munkahelyeken jött létre. A bajt csak tetézi, hogy az általános iskolákban megszüntették a politechnikai vagy gyakorlati oktatást, ami óriási csapás a kreativitás kialakítására és a kézügyesség fejlesztésére. A drága szerszámokat, gépeket többnyire szétszórták. Azon iskolákban maradt meg, ahol valamelyik tanár vagy vezető ennek elkötelezett híve volt. A munkákhoz szükséges anyagot ezután könyöradományokból kellett beszerezniük. Nem a számítógép megjelenése volt ezen oktatás megszüntetésének oka. Egy szakbarbár baloldali kormány, amelyik anyagilag eladósította az országot és tönkre tette, nem tudta az anyagi áldozatokkal járó gyakorlati oktatást fenntartani. Gondoljunk bele, hogy országosan kellett megszervezni az oktatáshoz szükséges anyagok beszerzését jelentős áron, azokat széthordani az ország minden megyei székhelyére, onnan pedig minden iskolába. Hát ezt nem bírták anyagilag és hazudtak hozzá egy jó nagyot, hogy erre már nincs szükség. Ilyenkor jön az emberek etetése, hogy jobb lesz helyette más. A történések elől a fejüket a homokba dugó százezrek képtelenek meglátni, hogy akikre fanatikus rögeszmével szavazgatnak, a munkásosztály védelmezőinek hirdetve őket, tönkre tették a gyakorlati oktatást és ezzel a gyerekeket is hátrányos helyzetbe hozták. Amit egyszer megszüntettek, annak visszaállítása rendkívül nehéz.

 

A szakmai verseny után 30 nap kötelező tanulói szabadság jött, majd a munka. Így hát nyáron nem volt szabadságom.

 

 

Hálás lehettem a sorsnak, hogy így alakult három évem a szakma tanulásakor. Egy érzelmileg hozzám semleges ismerősömnek elmondtam utóbbi hat évem egyik jellemző epizódját. Azt mondta, hogy ez lehetetlenség, ilyen nincs, ez teljes abszurditás, ilyent csak kitalálni lehet, de ha igaz, akkor ez lelki terror. Józan ésszel elképzelhetetlen, ha a szakoktatóm azt mondta volna másodévesen a sikeremet látva, hogy ezentúl csak tíz percet reszelhetsz, a környezetemben mindenkit felkért volna, hogy figyeljenek és azonnal támadjanak rám, ha egy perccel több időt töltenék ezzel. Arra is kioktatnának egy tucat embert, hogy ne csak akkor támadjanak, ha tizenegy perc lenne, hanem szüntelenül figyelmeztessenek arra, hogy ezt nem lépheted túl. Ha ez a tanuló örül annak, hogy van kézügyessége, ebbe az örömébe keserítsék bele, bármilyen pszichés pressziót alkalmazva. Hivatkoznának engedelmességre, meg, hogy ezzel másokat zavarok, és van ennél fontosabb is, mint jól reszelni. A portást, a takarítót, a munkatársakat és minden arra menőt felkérnének arra, hogy bármiért kössenek belém, pocskondiázzanak le, egy állítólagos szent cél érdekében. A nyílt kigúnyolásra bíztatnának felnőtt, de munkaadói helyzetüknél fogva nekik engedelmeskedő, kiszolgáltatott embereket. Nyilván való, hogy az emberi irigység és gonoszság még az úgy tűnő „jobbakat” is bele vinné ebbe a gonosz játékba. Hátam mögött elvennék a szerszámaimat, rajzokat és mindent, amire szükségem lenne. Aztán megmagyaráznák mindenkinek, hogy azért reszel tíz percet, mert nem is akar többet, szabotálja a munkát, engedetlen, önfejű, tehetségtelen, beképzelt. Szinte szó szerint ezt tették meg velem hatvan évesen, amikor végre jól kezdtek menni a dolgok, a beszéd és ettől fosztottak meg, sőt ennél tovább mentek, mert a hivatásom gyakorlását mesterségesen szított kigúnyolásával tették pszichésen lehetetlenné. Az őszinte segíteni akarás minimum abban mutatkozhatott volna meg, ami jól megy azt vagy segítjük, vagy legalább békén hagyjuk, mert ami jól megy és a hivatás lényege, azt rafinált módszerességgel sokakat bevonva pressziót gyakorolva eltaposni, az emberi méltóság tökéletes és szándékos megsértése. Ehhez senkinek nincs joga. Az utolsó fejlődési lehetőségemet is elvették, ami születésnapom utáni időben villant fel életemben utoljára és sokakra volt szemmel láthatóan nagy hatással. Ezt nem a szerszámkészítővel tették, hanem az új hivatásomban, immár hat éven át. Ha szerszámkészítő tanulóként tették volna, ráadásul szép ígéretekkel, hogy mi csinálunk belőled bajnok szakmunkást, akkor egy éven belül, nemhogy hat év alatt, még segédmunkásnak sem tudtam volna megmaradni idegösszeomlás és egyebek miatt. A lelki terrortól, ma szinte senkit nem lehet vissza tartani, hallottam többektől is. Erről a hat évről majd részletesen egy másik fejezetben lesz szó.

A szakma tanulójaként azt is megtehették volna hatalmas gonoszsággal, hogy elhelyeznek egy „jó mester” mellé, ahol csak azt kellett volna csinálni, amiben neki segítségére vagyok a norma teljesítésében. Semmilyen önállóságomat segítő munkát és hozzá időt nem adott volna és ezzel nem juthattam oda, hogy a saját adottságomhoz kapcsolódó ügyességre és technológiára tegyek szert. A tanműhelyben a saját fejlesztésre lehetett összpontosítani a jövőm érdekében. Tehettek volna egy szakbarbár mellé azzal bíztatva őt, hogy tegyen pszichésen taccsra. Ekkor következett volna be, hogy néhány napon belül, vagy néhány hét után, a munkahely elhagyására kényszerültem volna. Nem csak szakmai versenyt nem nyertem volna, de emberileg a csődtömegek sokasága köszönthetett rám.

 

„Örvény hívja az örvényt vizeid zuhogásában, s minden örvényed és hullámod rám zúdul.” (Zsolt 42,8)

Akinek nem volt erős hite vagy erős nemzeti érzése, az a későbbiek során nem tudott ellent állni és az örvény megforgatta, elszédítette, majd a tehetetlen lelket magába szívta. Lelki halottat csinált belőle, aztán kiköpte a partra. A diktatúra szolgalelkű embereinek csak össze kellet kapargatni ezt a hulladékot. Csináltak belőlük verő és gyilkoló gépeket 1945 után és 1956 után, a megszállás alatt, majd a téeszesítés során százával járták a vidéket és a belépni nem szándékozó parasztokat verték félholtra. Készen álltak a másként gondolkozó és több szellemi értékre, vagy lelkiekre vágyó munkások közé lőni. Ha erre sor került volna, ma sokan magyarázgatnák, hogy parancsra tették és jogosan akartak rendet csinálni a „rendzavarók” miatt. Csináltak belőlük három per kettes és három per hármas besúgókat. Csináltak párttagokat és párton kívülieket, akik mindenre bólogattak, elhitették magukkal, hogy a világ nem az, amit látnak, hanem olyan, aminek a párt, illetve vezetőik éppen láttatni akarnak. Ez az örvény ott kerülgetett bennünket és sokakat rántott magába. Csináltak belőlük munkásőrt, akik lőtéren, munkaidő alatt pihengettek közpénzen, vagy részegre itták magukat a munkáshatalom megvédése ürügyén. Ez történt többek között Sóshartyánban is. A vendéglőben kellett főzni rájuk közpénzből.

Amikor valaki a katonaságtól leszerelt, vagy a következő újonnan szabadult szakmunkás jött, vagy valaki kilépett, elkezdték felcserélni a mellettem dolgozókat. Így került mellém a katonaságtól leszerelt fiatal mester, akinek az apja igen nagy kommunista hírében állt. Amikor kértem, hogy ne beszéljen trágárul, mert ez zavar, másnap rákérdezett, hogy vallási ok miatt kérem ezt. Természetesen igent mondtam. Ettől kezdve legfontosabb feladatának tekintette, hogy meggyőzzön a marxizmus leninizmus egyik fő tételéről, miszerint Isten nincs. Ekkor jártam Molnár János káplánhoz Pesterzsébeten a plébániára beszélgetni a Maróth utcába. Ifjúsági hitoktatás nem lehetett. Lopakodva tudtam vele találkozni, mert a plébánosa félt a besúgóktól és a kommunisták bosszújától. Ő ajánlotta, hogy a Vigília júniusi első írását olvassam el. (1967 év 6. Szám) Ebben volt Gál Ferenc kitűnő teológiai professzor írása „Az emberi ész és az elrejtett Isten” címmel. A 8 oldalból kívülről megtanultam 3-4 oldalt, ami az istenbizonyításról szólt. Ezekkel érveltem. A munkatársam azzal érvelt, hogy minden véletlenül van, ahogyan van, majd pedig azzal, hogy minden célszerűen fejlődött azért van. A véletlen és a célszerűség soha nem hozható össze, legalábbis logikai alapon. Mivel nem tudott meggyőzni, ezért váratlanul rákérdezett, hogy én biztosan nem vagyok megelégedve a szocializmussal. 15 évesen titokban jártam egy évet Pesterzsébeten a Fáy utcában Balázs Kálmán sekrestyéshez hittanra. Ő elmondta, hogy mit kell ilyen esetben mondani. Elővettem ezt a kártyát.

–„ A szociális dolgokkal messzemenőleg meg vagyok elégedve, mert nagyon jó a szakszervezeti üdültetés, nincs munkanélküliség. Erkölcsileg pedig azzal, hogy nincs prostitúció és pornográfia. A vallásnak azonban nem adják meg a teljes szabadságot. A kereszténységet azonban még soha senki nem tudta legyőzni, minden próbálkozás kudarcot vallott és eltűnt a történelemben.”

Ez sem volt egy szocialista érzelmű számára a legmegnyugtatóbb.

Ezek után többször próbálkozott azzal, hogy mondjam ki, a szocializmus nem jó. A volt szakoktatóm figyelmeztetett, hogy baj lehet ebből a kommunista apja miatt. Éreztem, hogy kezd forrósodni a levegő. Ekkor előjöttem azzal a kártyával, hogy az egyik felmenőmnek tetszett a 19-es proletár uralom, amit a munkahelyén kifejezésre juttatott, ezért megverték, és a munkahelyéről elbocsájtották. Ettől kezdve soha nem mert előjönni politikai beszélgetéssel, mert ő kezdett félni esetleges nagy pártfogótól, ami persze nem volt. Lehet, hogy őt is figyelmeztették a beszélgetés beszüntetésére. Emlékezetem szerint elmondtam azt is, hogy édesapám élete kockáztatásával megmentette a zsidó főnöknőjét, munkaadójának zsidó feleségét a német megszállás alatt 1944-ben.

Ezek a beszélgetések csak néhány percesek voltak, mert nagyon szoros volt a norma. Keményen dolgoztunk és a vezetők mindent megtettek azért, hogy ne legyen beszélgetésre idő. Akkor se lehetett beszélgetni, amikor nem volt munka. Azt mondták, hogy mindenki rendezze a saját szerszámkészleteit, mivel voltak olyan mérőeszközeink melyeket saját magunknak kellett elkészíteni és speciális szerszámaink. Elsősorban a politikai hangulat kialakulásától féltek, mert 1945-48 között és 1956-ban is megmutatkozott, hogy a vörös Csepel, nagyon nem vörös. Itt óriási tüntetések és aláírás gyűjtések voltak az iskolai hitoktatás megszüntetése ellen és 56-ban belelőttek a fegyvertelen tüntető népbe. A Kádár féle agymosó átnevelés azonban jórészt sikeres volt. Sokakban megalkuvást eredményezett. Az egyik kollégának az esküvőjére senki nem ment el a munkatársak közül, mert katolikus templomban tartotta. Mindenki félt a párt bosszújától, mely tűzzel-vassal irtotta a vallást, majd a hatalom megszilárdulásával csendes megfélemlítéssel. A szocialisták eszméi és a III/III-as besúgók miatt nem jöhetett létre jó baráti légkör, sehol a műhelyekben és az irodákban, de a mezőgazdaságból élő parasztság körében sem. El kell olvasni Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” versét.

Egy közeli üzembe átjártam, ha sürgőssé vált a munka, az anyagot hőkezelésre vinni. Ott dolgozott egy kövér ember, vagy 120-150 kilós. Elkezdett velem beszélgetni a háború utáni és az 1956 utáni időkről. Soha nem mondtam azt 1945-ről, hogy felszabadulás és 56-ról, hogy ellenforradalom. Nem mondtam azt sem, hogy elvtárs – bár akkor ez kötelező hivatalos megszólítás volt – hanem szaktársnak szólítottam mindenkit. Ez az ember váratlanul rám förmedt: -„Jegyezzem meg, hogy nem 45 után, hanem felszabadulás után, nem 56 után, hanem az ellenforradalom után és én nem szaktárs vagyok, hanem elvtárs.” Pár nap múlva a volt szakoktatóm bizalmasan megsúgta, hogy többé ne menjek át abba az üzembe. Valamelyik főnöknek elmondta az illető, hogy én nem vagyok a rendszer barátja, ő pedig a szakoktatómnak mondhatta, hogy értesítsen erről. Ez az illető a nyolcvanas évek végén, amikor már összedőlni látszott a szocializmus, nyíltan elmondta a munkatársainak, hogy ő III/III-as volt, (besúgó) és hadnagyi rangig vitte. Egyébként jó szakember hírében állt. Azzal mentegette magát, hogy csak hangulatjelentést adott.

Nem az a probléma, hogy ki mi volt – hacsak súlyos károkat nem okozott másoknak, anyagilag, egészségileg, börtönnel vagy kivégzéssel, internálással, deportálással, családtagjainak hátrányos megkülönböztetésével és folyamatos tönkretételével – hanem az a baj, ha most is ugyannak a politikai csoport utódpártjainak, vagy hasonlóan erkölcstelen újabb pártoknak a hazug propagátorai, szavazói. Ez baj, mert nem tudnak tisztességes párthoz csatlakozni, vagy nem is akarnak, mivel ez eleve ellenkezik elrontott belső hozzáállásukkal, amennyiben a párt megmondó embereinek a hazudozásai már beivódtak a lelkük mélyéig. Tovább léptek, már ők is gyártani tudják a hazugságokat.

Egy jellemző eset a politikai légkörről. Az egyik kórház igazgatója vagy vezetője Dr Szinetár nevű orvos volt. Ott dolgozott édesanyám barátnője Schrach Angéla nővér. Mivel rendszeresen templomba járt, ezért klerikális reakciósnak számított. Az igazgató, amikor senki nem látta, biztatólag rámosolygott. A május elsejei felvonulás alól nem tudott kibújni, mert őt is figyelték. Kezébe nyomtak egy vörös zászlót, hogy vigye. A tömeg valami miatt megállt és ő pont egy útszéli rácsos csatornalefolyó fölé került. Gyorsan föltekerte a zászlót a rúdra és leengedte a csatornába. Amikor valamelyik vezető megkérdezte, hogy hová tűnt a vörös zászló, azt mondta, hogy lehetetlenség ebben a tömegben megállapítani, hogy melyik lelkes ember kapta ki a kezéből, hogy vihesse ezt a szép piros zászlót.

Ipari tanulóként hívtam egy-egy tanulótársamat beszélgetni, szüleim házába. Volt olyan, aki jött és szent Pál leveleiből tartottam egy kis ismertetőt és beszélgettünk. Édesanyám finom uzsonnát készített nekünk. Megbeszéltük, hogy én is elmegyek hozzá és folytatjuk a beszélgetést. Azonban hétfőn a mesterem nagyon rideg megkülönböztetéssel nézett rám, vagy elfordította a fejét és vissza sem köszönt. Ebből tudtam, hogy társam szülei beszéltek a mesterrel és félelmükről adtak hangot, nehogy állam ellenes összesküvés címén gyereküket baj érje. Tanuló társam bejelentette, hogy alkalmatlan a nála történő összejövetel, mert szülei nem engedik. Így ért véget missziós tevékenységem ebben az osztályban.

Akiket megalkuvás miatt, kivettek az iskolai hittanból, hallgatólagosan elfogadták a rendszer elveit, csendes meghunyászkodásukért cserébe egy kis anyagi többletet kaptak, viszonyítva a románokhoz, lengyelekhez, oroszokhoz, bolgárokhoz, albánokhoz, stb. Ők fennen hangoztatják, hogy volt vallásszabadság, mert az mehetett be a templomokba, aki akart és hazafiságért sem ért senkit üldözés. Ez utóbbiról fogalmuk sincs, hogy valójában mi is a hazafiság. Nem tudtak arról a milliónyi esetről, amikor vallásos embereket ért hátrányos megkülönböztetés az iskolákban, a felvételiken továbbtanuláskor és a munkahelyeken. Amennyiben hallgatták volna a Szabad Európa rádiót, akkor értesülhettek volna mindenről. Annyira hűséges, alázatos szolgái lettek a hatalomnak, hogy még ezt sem merték megtenni. Ennek következménye volt, hogy a végén mindent elhittek, amit a hatalom állított az ellenségnek nevezettekről és a maga „fedhetetlen igaz” voltáról. Ma ugyanez folyik, amikor a HÍR TV, a Magyar Nemzet stb. van beállítva ellenségként a baloldal részéről. Azon baloldaliak, akik magukat demokrácia védelmezőinek nevezik a jobboldal ellenében, akik szerintük megszüntették a demokráciát, a nyilvános szerepléseikről is kitoloncolják a jobboldali hírközlést. A hűséges pártkatona százezrek ugyanazon esztelenséggel fordulnak el ezektől a jobboldali médiumoktól, mint a Szabad Európa rádiótól annakidején. Nyugodtan állíthatjuk, nincs új a nap alatt, „A történelem ismétli önmagát”.